9. Te ezt egy viccnek fogod fel!

Csalódtam. És csak, azért hoztam részt, mert karácsony van. Boldog ünnepeket nektek! Jó olvasást!

r.

Nem szeretek érezni. Nem szeretem tudni, hogy a döntéseimnek súlya és következménye van. Nem akarok tudomást szerezni arról, hogy miket tettem, amiket nem volt szabad. De legfőképpen arról nem akarok tudomást venni, ami hajnalban történt. Lehunytam a szemeimet és imádkoztam egy szebb holnapért. A csukott szememen keresztül kigördült egy könnycseppem. Engedtem, hogy végig szántsa az arcomat és, hogy elhalljon az ajkaimon. – Én nem ilyen vagyok. – suttogtam magamnak. De tisztában voltam azzal, hogy csak el akarom saját magammal hitetni. Újra kinyitottam a szemeimet, de az emlék, úgy csúszott az elmémbe, hogy észre sem vettem, csak az erejét, amikor már letaglózott és ott volt előttem.

- Apa, miért van ilyen hideg? – kérdeztem a hóban játszva. A magas, mosolygós ember, édesen nézett le rám, majd leguggolt és a karjaiba vett. Védelmezően lesöpörte rólam a havat, magához ölelt és nyomott egy hatalmas puszit a homlokomra.
- Azért kincsem, mert tél van. A tél pedig már csak ilyen hideg. – magyarázta kedvesen. Lekéredzkedtem a kezéből és nevetve arrébb szaladtam. Apa besétált a házba, ahol anya dolgozott az üvegajtó mögött, így tökéletes rá látásom volt rájuk. Integettem nekik, de nem figyeltek. A kicsi kezemmel, csináltam egy hógolyót és elkezdtem gurítani a hóban, ami egyre nagyobb és nagyobb lett.
- Nééézd Apa! – kiáltottam, ahogy már nem bírtam tovább gurítani a hóember alját. De Apa nem figyelt, anyával beszélgetett. – Apa! – kiáltottam újra. Ahogy meghallotta a hangomat, mosolyt varázsolva az arcára, felém fordult és kijött hozzám.
- Mit műveltél, Hope? – nézett rám kíváncsian. A nagy hólabdámra mutattam, de nem érdekelte. Leguggolt hozzám, szorosan átölelt és a fülembe suttogott: ’Örökké szeretni foglak.’ 

A szemeimből némán folytak a könnyeim. – Hiányzol… - suttogtam az ég felé fordítva a fejemet. – Vajon az a kislány, aki voltam, most büszke lenne rám? – hangosan feltettem magamnak a kérdést, és nem foglalkoztam vele, hogy valószínűleg nem normálisnak néznek. Felnevettem a magam bizarr kis poénján, és megválaszoltam a saját kérdésemet. – Nem. – vettem egy mély levegőt és engedtem, hogy egy kisebb széllökés visszarepítsen a jelenbe, és arra gondoljak, amire jelen pillanatban koncentrálnom kell. Sóhajtva lenéztem a kezeimre. Az a kislány, nem lenne rám büszke, mert az a kislány nem tett volna ilyet. Az a kislány, nem adta volna oda a szüzességét, egyik pillanatról a másikra a legjobb barátjának, csak azért, mert többet ivott a kelleténél. És az a kislány, soha nem beszélt volna így az anyjával, hiába érezte úgy, akkor, hogy neki van igaza. Mert az a kislány tiszta volt, boldog és tudta mi a helyes. Azt a kislányt, még nem irányították az érzései, nem volt hangulatfüggő és legfőképpen, nem volt rossz. Annak a kislánynak, még nem volt beszennyezve a lelke a világ összes mocskával.

Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy egyedül sétáltam a kihalt utakon, de New York sosem alszik. És mégis úgy éreztem, ebben a hatalmas, emberektől nyüzsgő városban, hogy egyedül vagyok. Szombat van, mindenfele partikra induló embereket látni, vagy más programra induló, érkező arcokat. Mind idegen volt. Bekanyarodtam az ismerős utcába, és a ház elé érve felsétáltam a bejárati ajtóig. Lassan, hezitálva nyomtam meg a csengőt, miközben neki dőltem az ajtófélfának, és vártam. Pár másodperc múlva már nyílt is az ajtó, és Will állt előttem teljes életnagyságban. A szeme igazi kíváncsiságot és meglepődöttséget tükrözött.
- Azt hiszem beszélnünk, kéne. – suttogtam egy fáradt mosoly kíséretében. Idegesen végig pillantott rajtam, majd biccentett az emelet irányába. Készségesen beléptem, kibújtam a kabátomtól, a cipőmből, és az utamat Will szobája felé vettem. Hallottam, ahogy csukódik mögötte a szobaajtó, de még nem akartam megfordulni. A szoba ugyanúgy nézett ki, mint ahogy legutóbb láttam. Annyi változtatással, hogy most a laptop be volt kapcsolva, a Twitter pedig kezdett túl pörögni. A földön még több film volt szétdobálva, mint eddig. Gondolkodás nélkül leültem a földre és a filmek hátulját kezdtem böngészni. Nem akartam foglalkozni Will vizslató pillantásaival, de amikor már végleg megunta, hogy nem szólalok meg, visszaült a gépéhez és felvette a ritmust a pörgő közösségikkel. 

Fogalmam sincsen mennyi idő telt el, fogalmam sincs, mennyi időt ültünk mozdulatlanul, a csend pedig nem volt zavaró köztünk. Még is megszóltam. Pillantásom végig kúszott a szobán. A halványkék falak most ridegnek tűntek, a posztereken a szemek mintha mind engem néztek volna.
- És… hogy vagy? – félve néztem fel rá. Egy pillanatra mintha megmerevedett volna, aztán kifújta a bent tartott levegőjét, és mosolyogva rám nézett.
- Remekül. – felém fordult a forgószékével, a térdére könyökölt és a tenyerébe támasztotta az állát. – És te hogy vagy?
- Pompásan. – préseltem ki magamból nehezen ezt az egyetlen szót. Pár percig csendben néztük egymást, majd összerezzentem, amikor Will hangosan kezdett el nevetni. Csak spontán el kezdett kacagni, de úgy isten igazából. Értetlenül bámultam rá, miközben felálltam és elé léptem. Hirtelen abba hagyta a nevetést és komoly arccal nézett rám. – Úgy fogunk tenni, mintha nem történt volna semmi? – suttogtam olyan halkan, hogy nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán hallotta-e.
- Miért, mit szeretnél tenni? – mosolygott.
- Te ezt egy viccnek fogod fel. – csattantam fel. Az idegeim egy cérnaszálból vannak, és ez a cérnaszál, már megfoszlott, megviselt, és épp, hogy csak a szentlélek tartja egyben.
- Dehogyis. – nevetett fel újra.
- És… akkor most mi lesz? – ujjaimmal végig szántottam a hajamban.
- Mi lenne? – tárta szét a kezeit. Felállt a székből és elindult felém, de abban a pillanatban nyílt a szobája ajtaja és Alyshon nézett ránk hatalmas szemekkel és mosolygó szájjal.
- Will. – énekelte magas hangján. A karjaiba vetette magát, és ügyet sem vetve rám, a szájára tapadt. Na, ez itt és most lett nekem sokk. Úgy éreztem a térdeim mindjárt felmondják a szolgálatot, a szemeim a sztrájkot és az ajkaim a visszatartott szavak ki nem mondását. Köszönés nélkül kirohantam a szobából, le a lépcsőn. Felkaptam a kabátomat, a cipőmet és már ott sem voltam. Csak a szobámban álltam meg. Magamra zártam az ajtót, és a földre rogyva újra sírásba kezdtem. A cigaretta és az alkohol szag még mindig elárasztotta a szobát. Úgy éreztem megfojt. Muszáj voltam erőt venni magamon, felállni és kinyitni az ablakokat. A hideg gyorsan kúszott be az ablakon és elárasztotta a szobát friss levegővel, amiért hálás voltam neki. És megtöltötte a tudatomat új gondolatokkal. A kitárt ablakban állva, a könnycseppek még mindig szántották az arcomat, de egy hatalmas levegővétellel valami új elhatározás kezdett bennem életre kelni.