r. vagy, aki így ismer: Nenonkék17
Borzasztóan hideg volt. A kezemben remegett a gitárom, de hűen ültem a fagyott padon és pengettem a húrokat. Mellettem a forró csokim kihűlten várakozott, arra, hogy megigyam. Így december első hetében már szakadt a hó, az utakat, járdákat teljesen befedte. Egy páran álltak csak körülöttem, a mínusz fokokban mindenki siet, és csak otthon akar lenni. Véget ért a szám, az egyik kislány - körülbelül tíz éves lehetett -, az anyukája mögé félig elbújva rám mosolygott.
- Kérhetek egy számot? – kérdezte nagyon halkan.
- Persze. – mosolyogtam rá kedvesen. – Mit szeretnél hallani?
- A Rock Táborból a This is Me. – nézett csillogó szemekkel. Bólintottam.
- Akkor ez a szám, szóljon neked. – mutattam felé, és már bele is kezdtem. Kívülről fújom ezt a dalt, ezért könnyű dolgom volt. A refrént velem énekelték páran. This is real. This is me… Imádtam régen. Ahogy az elmémben elzárt fiók ajtaja kinyílt és az emlékek előtörtek, letaglóztak és erős késztetést éreztem, hogy felálljak és elrohanjak. De nem tettem. Mint mindig, most sem voltam hozzá elég bátor. A kislány tapsolt, mosolyogva biccentettem neki, majd a mínusz ezer fokban elkezdtem összepakolni a cuccomat. Némi aprót és pár papírpénzt dobtak a gitártokomba, gyorsan kiszedegettem belőle őket, és az első hajléktalannak adtam a pénzt, és a valaha tényleg forró, forró csokimat. Aki úgy nézett fel rám, mintha valami kisebb fajta csoda lennék, ebben a decemberi zord hidegben. Kedvesen rá mosolyogtam és már tovább is mentem. Nem igyekeztem haza fele. Lassan sétálgattam a már félig kihalt városon és figyeltem, ahogy csendben beborít mindent a hó. Elmosolyodtam. Egy fekete hajú lány, gitártokkal a vállán, szövetkabátban mosolyogva sétál egyedül hazafelé. Érdekes látványt nyújthattam, de senki nem foglalkozott velem. Illetve csak majdnem. A zsebemből hosszú másodpercek után halásztam elő a telefonomat és mosolyogva a fülemhez emeltem.
- Itt állok a kaputokban, de te sehol nem vagy. – szólt bele azonnal, köszönés nélkül Will.
- Tíz perc. – nevettem fel, és visszasüllyesztettem a zsebem mélyére a telefont. A lábaimat gyorsabban szedtem és kerek tíz perc alatt tényleg hazaértem.
- Nagyon hideg van. – üdvözölt átfagyottan Will, a lépcsőnkön ülve.
- Bocsi, hogy megvárattalak. – mosolyogtam rá, majd nyomtam egy puszit az arcára, és gyorsan kinyitottam az ajtót. A jó meleg azonnal megcsapott minket és éreztem, ahogy olvadok. Kibújtam a csizmámból felakasztottam a kabátomat és bementem a nappaliba. – Begyújtasz a kandallóba, míg hozok enni? – néztem hátra Will-re, csípőre tett kézzel.
- Persze. – bólintott, és már neki is látott. Átmentem a konyhába, és a hűtőn találtam egy cetlit az én nevemmel ellátva: Rosalie! Későn jövök! Anya. Hmm… felsóhajtottam, majd megfogtam a kis papír fecnit és kidobtam a kukába. A hűtőből vettem ki kaját, csináltam pár szendvicset és jó forró teát. Mindent rá raktam egy tálcára, majd átügyeskedtem vele a nappaliba. Piros pont, amiért nem ejtettem el. Letettem a tálcát az üvegasztalra, majd lehuppantam a kanapéra Will mellé. Elnyújtottam a lábamat, a fejemet pedig belefúrtam Will ölébe, kissé felnevettem és felnéztem rá. – Mit szenvedsz? – nézett le rám.
- Nem tudom. – vontam vállat. Benyomtam a TV-t és a DVD-t is. – Mit nézünk? – kérdeztem le sem véve a szemem a TV-ről.
- Skins - mondta unottan.
- Ne már! – nyöszörögtem. – Nézzünk már valami normális filmet. Több százszor néztük meg az összes részt.
- Rose. - sóhajtott fel. – Neked csak az a normális film, amiben szerepel Patrick Dempsey, Vin Diesel és Nicolas Cage.
- Ez van. – kacsintottam rá és kelletlenül ugyan, de végig szenvedtem vele a fél filmet. Utána meguntam és belefúrtam az arcomat a hasába, és mély álomba merültem. Arra ébredtem, hogy a kezébe fog. – Mit csinálsz? – kérdeztem álmosan.
- Aludj. – rakott be az ágyamba és betakart.
- Itt alszol? – nyitottam ki nagy nehezen a szememet, majd rá emeltem a tekintetemet.
- Most nem. Taylor már vár. – mosolygott.
- Hát jó. – nyögtem fáradtan, és már félálomban is voltam. Azt még éreztem, ahogy nyom egy puszit az arcomra.
Reggel a csörgő telefonomra ébredtem.
- Igen? – emeltem a készüléket a fülemhez.
- Most keltél? – röhögött ki hangosan.
- Mit akarsz? – fordultam a másik oldalamra.
- Semmit – semmit csak emlékeztetnélek, hogy ma programod van. – éreztem a hangján, hogy mosolyog, nekem pedig rögtön a tudatomba úszott a mai program.
- Úristen! – kiáltottam fel, és azonnal felültem. – Teljesen kiment a fejemből. – Kiugrottam az ágyból és össze-vissza kezdtem szaladgálni a szobámba, hogy minél hamarabb kész legyek. – Öt perc! – kiáltottam a telefonba, majd kinyomva az ágyamra dobtam. Felrángattam magamra a fekete, bélelt cicanacimat, egy pólót és egy hosszított, kötött, szürke pulóvert. Gyorsan felkötöttem a fekete loboncomat, a nyakam köré tekertem a kötött sálamat és már rohantam is le a lépcsőn. Próbáltam beleugrani a csizmámba, de mivel majdnem a combomig ér, nem ment olyan könnyen. Csapzottan ugráltam körbe az előszobában, és már akkor a kiálló tincseim energiával töltődtek fel. Fél őrülten magamra kaptam a kabátomat, és már rohantam is volna, de a pénztárcám és a telefonom fent maradt az emeleten. Felszaladtam a lépcsőn, beledobáltam mindent egy fél oldalas táskába és kész is voltam.
- Éééééééés… tizenhárom perc. – nézett az órájára Will, ahogy lecövekeltem előtte.
- Induljunk. – toporogtam egy helybe izgatottan. – Nem akarok elkésni.
- Oké. – mosolyodott el. – De valamit elfelejtettél, nem gondolod?
- Mit? – ráncoltam a szemöldökömet.
- A gitárodat. – röhögött fel. Homlokon csaptam magam és visszaszaladtam. Vissza, fel az emeletre, és az akusztikus gitáromat belesüllyesztettem a tokjába és most már tényleg készen álltam. – Na, most már indulhatunk. – karolta át a vállamat, amikor visszaértem, és nyomott egy puszit a homlokomra. A hó még mindig szakadt, tegnap óta nem állt el. Pedig decemberben ritka a hó. Inkább januárba szokott esni, nem az utolsó hónap első hetében. De a télnek nem szólt senki, hogy nem most van itt az ideje, hogy hulljon a hó, ezért mindent befedett, a fekete hajamban pedig úgy néztek ki a hópelyhek, mint a vattapamacsok. Felpillantottam Will-re, - ugyanis egy fejjel magasabb nálam – és egy mosollyal nyugtáztam, hogy rajta van a kedvenc fekete sapija. – Mit mosolyogsz, kislány? – nézett le rám, ahogy megérezte, hogy figyelem.
- Csak annyit, hogy neked volt annyi eszed, hogy vegyél fel sapkát, plusz kesztyűt, nekem meg nem. – nevettem ki saját magamat. Rákoppintott az orromra, majd hirtelen megállt én meg a lendülettől majdnem elestem. Ha nem kap utánam, már rég a földön ülnék. – Köszi. – néztem rá hálásan, és megigazítottam a vállamon a gitárt. Vállat vont. A szeme sarkában a ráncok arról árulkodtak, hogy attól, mert nem nevetett ki hangosan, még nagyon is jól szórakozik rajtam.
- Menjünk. – biccentett a fejével, a hatalmas épület felé. Felnéztem a monstrum épületre, és nagyon ijesztő, hogy óriási betűkkel ki van írva: KÓRHÁZ. Sóhajtva beléptem az ajtón Will után, és kissé nyomasztott a szituáció. – Gyere. – megfogta a könyökömet, és húzni kezdett felfele a lépcsőn, miközben telefonált. Nyilván a kórház, azért kórház, mert tele van beteg emberekkel, de így, hogy itt vagyok és látom, nagyon nyomasztó a látvány. Idősek, középkorúak, fiatalok, tinédzserek, kisgyerekek. Tömve volt az egész épület, mindenféle beteg emberekkel. Minden folyosón legalább egy balesetis. Az egyik folyosón valaki hozzáért a kezemhez. Azonnal odakaptam a fejem és megtorpantam. Will még mindig telefonált, ezért nem vehette észre, hogy elhagyott. Az idős bácsi felé fordultam, aki megérintett. A feje tiszta seb volt, sötét szemeivel áthatóan pillantott rám, és számomra ismeretlen nyelven beszélt hozzám.
- Sa… sajnálom, de nem értem. – ráztam meg a fejemet és kitöröltem a szememből a könnyeimet. De az idős bácsit nem zavarta, hogy egy szavát sem értem, folyamatosan beszélt, azon a különös nyelven.
- Mit csinálsz? – suttogta Will a fülembe, ahogy gondolom feltűnt neki, hogy nem vagyok mellette.
- Én csak… szóval… én… megállított. – hebegtem össze-vissza. Csokibarna szemeivel csúnyán nézett rám.
- Gyere már! – lökött arrébb. A lépcsőfordulónál visszafordultam, de a bácsi nem foglalkozott velünk, ugyanúgy beszélt, mintha ott vagy ott se lettünk volna. – Rosalie, nem tudhatod, milyen betegsége van. Nem tudhatod, hogy fertőző beteg-e vagy sem. Úgy, hogy tegyél meg egy szívességet, és ne érj hozzá minden emberhez. – hangja fojtott volt. Amikor ilyen a hangja, tudom, hogy nagyon ideges. Plusz a teljes nevemen szólított. Csak akkor szokta a teljes nevemet mondani, ha nagyon dühös rám. És most az volt. Elszégyelltem magam.
- Ő ért hozzám. – védtem magam halkan, de tudtam, hogy igaza van, ezért nem mertem a szemébe nézni.
- Mindegy. – bólintott kimérten. – Menjünk. Apa már vár ránk. – ahogy egyre feljebb sétáltunk, egyre jobban izgatottabb lettem. Megálltunk a gyerekosztályt jelző kiírás előtt, de nem tudtam, miért torpantunk meg, ezért már nyúltam is a kilincs után, hogy bemenjünk, de Will visszarántott.
- Abbahagynád, ezt már végre?! – förmedtem rá, miközben megdörzsöltem a karomat a szorítása miatt. Figyelmen kívül hagyta a kérésemet. Közelebb lépett és nagyon halkan beszélt, hogy csak én halljam.
- Nem tudod mi fog bent rád várni úgy, hogy néhány jó tanács. 1.: Ne hangoskodj! 2.: Mindig mosolyogj! Ne mutasd ki túlzottan a meglepődöttségedet, még akkor se, ha nehezedre esik is! 3.: És a legfontosabb! Ne mutasd ki a rémületedet, a sajnálatodat! Mindegyik gyerek tudja, miért van itt. Nincs szükségük emlékeztetőre!
- Rendben. – feleltem komolyan egy bólintás kíséretében. Végignézett rajtam, hogy megbizonyosodjon róla, jól vagyok-e.
- Oké. – mondta csendesen, és előre ment. Nyitva tartotta nekem az ajtót. A fehér falak eltűntek, felváltották őket a rajzok, nem sok, egy pár darab, de mégis csak hangulatosabb, mint a kopár, fehér fal. Will céltudatosan ment előre, én kissé hátra maradva, rácsodálkozva mindenre.
- Helló, Rosalie. – mosolygott rám Will apja, Dr. Smith, és felém nyújtotta a kezét. El kellett szakítanom a tekintetem a rajzokról.
- Üdv Dr. Smith. Hogy van? – ráztam meg a kezét.
- Köszönöm Rose, remekül. – Bólintott mosolyogva és intett az irodája felé. - Felakaszthatjátok a kabátotokat. – mutatott a fogas felé, ahogy beléptünk, és becsukódott mögöttünk az ajtó. Lassan kibújtam a kabátomból, felakasztottam és leültem Will mellé, szembe Dr. Smith-el. – Rendben. Szóval akkor, mit terveztetek mára? – nézett rajtunk végig kérdő tekintettel. Will rám nézett, vállat vontam, így ő válaszolt.
- Csak pár dalt hoztunk a srácoknak, hátha kicsit jobb kedvre tudnánk őket deríteni. – tárta szét a karját.
- Értem. – bólintott. – Nos, akkor csak annyit mondanék, hogy sok sikert. – mosolyodott el. Amikor ez kimondta, egy nagy kő gurult le a szívemről és én is elmosolyodtam. Izgatottan léptem ki Will mellett az irodából és megindultunk az első ajtó felé, ahol bent négy kisgyerek várt ránk. Rá simítottam a kilincsre a kezemet, és remegő gyomorral, de benyitottam.
