Sorry.

Ne haragudjatok, de én ezt meguntam!
Nem kapok visszajelzéseket, nem tudom tetszik-e, amit írok, stb...
Sajnálom, de én belefáradtam ebbe.
Nyílt egy másik blogom, amit ide kattintva nézhettek meg. (One Direction-ös)
Ha mégis olvasni akarjátok Rose és Will történetét írjatok nekem. : )
By.

r.

11. Ne kéresd magad, baby!

r.

Rihanna hangja hangosan dübörgött a fülembe, a kezemben tartott pohárnak a tartalma, pedig már félig kilötykölődött táncolás közben. Alyshon nevetve koccintotta az ő poharát az enyémhez, és húzta le fenékig. Követtem a példáját. A hideg ananász-vodka jólesően csúszott végig a torkomon, és mosolyogva vettem fel még egy poharat az asztalról. A zene dübörgött, a testünk akaratlanul is mozgott a ritmusra, a szánk pedig önmagától húzódott vigyorra. Rengeteg ember volt körülöttünk, de még sem foglalkoztunk eggyel sem, csak azzal, hogy mi jól érezzük magunkat. A tömeg egyszerre énekelte a refrént: Please don’t stop the music. Nevetve csapódtam Alyshon-nak, aki elkapta a karom, közelebb lépet és együtt táncoltuk át, Riri egyik régi számának új remixét. Will a sarokban ülve, mosolyogva figyelt minket. A számat egy cinkos mosolyra húztam és Alyt közelebb húzva a fülébe kiabáltam.
- Hozd táncolni Willt. – biccentettem a fejemmel legjobb barátom felé. Csillogó szemekkel hevesen bólogatni kezdett, majd nagy verekedések után, odafurakodott Will-hez. Odahajolt hozzá, nyomott a szájára egy csókot, majd a füléhez hajolt és mondott neki valamit. Csak a reakciót láttam. Elkezdett nevetni, és a fejét rázni. Alyshon folyamatosan beszélt hozzá, miközben Will csak folyamatosan a fejét ingatta, miközben vigyorgott. Úgy döntöttem én is bevetem magam. Megküzdöttem jó pár emberrel, és konkrétan rájuk estem, mikor odaértem.
- Nem akar. – biggyesztette le a száját Aly. Felnevettem. Az ajkamba harapva néztem Will-re, aki csak a szemöldökét emelgette, mikor rám nézett. Ettől a méz édes pillantástól úgy éreztem, mintha meztelenül állnék előtte. Elfordítottam a fejemet, majd visszanéztem és közelebb léptem. Rá támaszkodtam a térdeire, a füléhez hajoltam, úgy beszéltem hozzá.
- Kérlek. – suttogtam úgy, hogy az ajkaim súrolták a fülét. Hallottam, ahogy halkan felnyög, majd megrázkódik. Már itt egy győztes mosolyra húztam a számat. De újból megrázta a fejét. – Ne kéresd magad, baby. – suttogtam tovább, úgy, hogy csak ő hallja. – Gyerünk! Csapjunk egy görbe estét William. – elhajoltam, de az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. A pillantását köztem és Alyshon között váltogatta, majd megadóan feltette maga elé a kezeit, a számra pedig egy győztes mosoly ült. Felkaptam az asztalról két poharat, az egyiket Aly kezébe nyomtam a másikat pedig Will kinyújtott ujjai közé adtam. Mire magamhoz vettem az én muníciómat, addig Will megitta az övét és követelt még egyet. Hangosan felnevetve adtam a kezébe még egyet, és összeütve a poharainkat lehúztam az enyémet is.
- Indulás! – kiáltotta Alyshon, és elkapta az én kezemet és Willét is. A nappali közepén táncolva nyújtottuk égnek a kezünket, úgy táncoltunk egymáshoz rettentően közel.

Nem tudom mennyi idő telt el így. Aly hol velem táncolt, hol Willel. Türtőztetnem kellett magamat, hogy ne táncoljak én is Willel, de tudtam, hogy Alyshon közelében ez nem lenne helyes, így csak mosolyogva néztem, ahogy egymásba gabalyodva táncolnak megfeledkezve a többi emberről.
- Rose? – hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja, de nem voltam benne biztos, így nem is figyeltem. De, amikor már huszadszorra is hallottam, hogy valaki kiabál, dühösen megfordultam és szemben találtam magam az ananászos sráccal. – Szia. – mondta jókedvűen.
- Öö… helló. – mondtam bizonytalanul, de a hangomat elnyomta a zene.
- Hát te? – kérdezte, miközben neki dőlt egy szekrénynek.
- A barátaimmal jöttem. – intettem a hátam mögé.
- Nem jelöltél vissza. – húzta egy csalódott mosolyra a száját.
- Tudom, én csak… nem volt időm, nem is néztem a közösségiket. – rántottam vállat.
- Semmi gond. – mondta, miközben beleivott az alkoholtól túlcsorduló poharába. – Amúgy Jason vagyok. – mutatkozott be.
- Én meg Rose. De gondolom, ezt már tudod. – bólintott. Kezdtem magam feszélyezve érezni, ahogy a kék szemeivel tetőtől talpig végig mért. Idegesen pillantgattam hátra, de nem láttam Willéket, csak már azt vettem észre, hogy felbukkan mellettem. Ahogy rá néztem fellélegeztem.
- Valami baj van? – nézett először rám, majd Jason-ra.
- Nincs. – ráztam meg a fejemet bizonytalanul. – Ő itt Jason. – mutattam a srác felé. – Valamelyik nap véletlenül neki mentem a közértbe. – magyaráztam miközben a kezeimmel erősen hadonásztam. Rossz szokás.
- Will. – nyújtotta a kezét Jason felé. Kezet ráztak, de egyikük sem mosolygott. Kínosan éreztem magam köztük.
- Hát akkor még találkozunk. – intettem a srácnak, majd Will-hez hajoltam és a fülébe beszéltem. – Kijössz velem a fürdőbe? – kérdeztem. Bólintott. A kezét megfogva húztam magam után a hatalmas fürdőszoba felé, ahova, amikor bejutottunk bezártam az ajtót, és fellélegezve dőltem neki. Kellett pár perc, hogy megnyugodjak. – Alyshon? – néztem rá kérdőn. Will fel-alá járkált a szobában, majd megállt és neki dőlt a pultnak.
- Találkozott pár lány ismerősével. Elrabolták. – vont vállat nem törődöm módon.
- Oké. – odamentem az ablakhoz és kinyitottam. Hagytam, hogy a friss levegő beáradjon majd a táskámban elkezdtem kutakodni a cigis doboz után. Mikor megtaláltam, Will felé nyújtottam, aki habozás nélkül vett ki egy szálat és gyújtott rá. Követtem a példáját. Jólesően szívtam bele újra és újra a cigibe, majd a víz alá tartottam, amikor elszívtam. A derekam körül megéreztem a karjait, amik szorosan körém fonódtak. Felnyögtem. – Ne csináld ezt. – suttogtam csukott szemekkel. Kezét végig húzta a jobb karomon, és engem egy jól eső bizsergés öntött el. Akarva és akaratlanul is, de elnyílt a szám, és szaporábban kezdtem venni a levegőt.
- Miért ne? – kérdezte mély, rekedt hangján.
- Barátnőd van. – válaszoltam pár perc múlva.
- Mmm. – tovább simogatta a karomat, majd a keze levándorolt a derekamon át a combomig. Egy jóleső sóhaj szakadt fel a torkomból. Kinyitottam a szememet, és a tükörből láttam, ahogy Will az arcomat tanulmányozza. Az arcom kipirult, mint valami érett alma, a szemeim pedig csillogtak. Érintése nyomán, úgy éreztem lángol a testem. Az a bizsergető érzés, amikor hozzám ér, az egész testemet beborította, és éreztem, ahogy az adrenalin és ez a furcsa bizsergető érzés, keveredik az alkohollal. Mámoros. Hirtelen megfordított a karjaiban, így vészesen közel találtam magam a szájához. Felnyögtem. A lábam alá kapott, erősen rámarkolt a combomra, majd felültetett a mosdó pultra. Szája rátapadt az ajkaimra, és nem engedett. Nem is próbálkoztam tiltakozni. Kezeimmel már nyúltam is a pólója után, miközben az ajkaitól nem szakadtam el, csak annyi időre, hogy kibújtassam a pólóból. Eldobtam, és már hajoltunk is újra egymáshoz. Lábaim szétnyitotta, beállt közéjük, így közelebb került hozzám. Kissé eltoltam magamtól, hogy végig nézhessek izmos felsőtestén. Mutatóujjamat végig húztam kockáin és megnyaltam az ajkaimat. – Ne csináld ezt. – kezeit az államra simította és felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. A tekintete éhes volt, és ez engem is beindított. Rá kacsintottam. Hangosan felnyögött, majd újra letámadta az ajkaimat. A csókjai nagyon jól estek. Élveztem, ahogy a nyelve átfurakodik a számba, majd vad táncra hívja az enyémet, és nem hagyja, hogy kialudjon a láng. Kezeim lesiklottak a testéről a nadrágja övére, és elkezdtem kikapcsolni. Rájött mit akartam, ezért segített. És ott állt Ő, a legjobb barátom, teljes pompában előttem. Akartam. Kívántam. Felém indult a keze, felkapott, és ahogy az ölébe fogott, egyik kezével tartott, másikkal lehúzta a bugyimat. Nem éreztem magam kellemetlenül, pedig kellett volna. És nem éreztem helytelennek a dolgot, pedig annak kellett volna. Helyette csak Will-re figyeltem, és arra, hogy mindkettőnknek jó legyen. Visszaültetett a pultra és óvatosan felém indult. Belém hatolt, belőlem pedig felszakadt egy jóleső nyögés. – Fáj? – kérdezte aggodalommal teli hangon. Nem bírtam megszólalni, ezért csak megráztam a fejemet, és közelebb préseltem magam hozzá. Lassan kezdett el bennem mozogni és minden egyes lökéssel, egyre jobban éreztem magam. Közelebb hajoltam a füléhez és direkt módon óvatosan a fülcimpájába haraptam. Kezeim alatt, csupasz testét elöntötte a libabőr, és gyorsabb lett, egyre gyorsabb. Testem megfeszült, ahogy egyre közelebb lökött a csúcs felé. Egyszerre élveztünk egymás karjaiba. Lihegtem, ahogy a karjaim között tartottam, miközben próbáltam csitítani a lélegzetvételeimet. Óvatosan kihúzódott belőlem és mosolyogva nézett rám. Adott egy hosszú és forró csókot, majd elkezdett öltözködni.

10. Vadító

Jó olvasást!
Merry Xmas!

r.

Hulla fáradtan keltem reggel, semmi erőm nem volt iskolába menni. Étvágyam sem volt, egész nap csak egy joghurtot ettem. Mondhatnám, hogy Will-el, azért nem beszéltem egész nap, mert nem volt rá alkalmam, de akkor hazudnék. Az igazság az, hogy most először fordult elő velünk az, hogy feszélyezve éreztük magunkat egymás társaságában. Kínos volt a köztünk kialakult csend, megtörni pedig nem tudtuk, mert nem tudtunk mit mondani a másiknak. Kezdem úgy érezni, hogy elkezdődött köztünk valami folyamat, ami rossz hatással van ránk, és elkezdünk távolodni a másiktól. Pedig ő a legjobb barátom. Nekem szükségem van rá. Muszáj, hogy közel maradjunk egymáshoz, mert nekem kell ő. Borzasztó azt érezni, hogy mi már nem vagyunk azok, akik egykor, és utálom azt az érzést, amit a változás hoz. Eddig egyedül csak ő volt a biztos pont az életemben, és, ha őt is elveszítem, abba belehalok. Nem hinném, hogy elbírnék viselni még egy pofont az élettől.

- Három hét és karácsony. – mosolyogtam rá bizonytalanul. Feldobtam egy témát, amiről remélem, tudunk beszélgetni. Ha az kell, hogy ne beszéljünk a történtekről, akkor nem fogom soha többet felhozni, csak kérlek… maradj velem.
- Igen. Még ajándékot kell vennem. – ráncolta a szemöldökét.
- Ha esetleg gondolod… - nem fejeztem be a mondatot, de ismer annyira, hogy tudja, mit akartam mondani.
- Oké. Majd megbeszéljük mikor. – megálltunk a saroknál. – Később hívlak. – rám mosolygott, nyomott egy puszit az arcomra, és otthagyott. Egy nagy kő zuhant le a szívemről és egy hatalmas bárgyú vigyorral az arcomon mentem haza.

Az egész hetem ilyen jó hangulatban telt. Lubickoltam az érzésben, hogy minden oké köztünk Will-el, de közben minden este sírva aludtam el. Mert a tudat, hogy egy rossz pillanatomban képes voltam odaadni magam a legjobb barátomnak, minden este a tudatomba kúszik és megmérgezi az éjszakáimat. Anyával a kapcsolatom, hát hogy is mondjam… elég döcögős, de bocsánatot kértem tőle, amiért durván beszéltem vele. Elintézte egy biccentéssel a dolgot, de tudom, hogy még mindig nagyon haragszik. Péntek este lévén, egy hatalmas bulira készülődik mindenki, ahogy én is. És fél óra múlva megérkezik hozzám Alyshon is. Megígértem Will-nek, hogy jó kislány leszek és rendesen fogok viselkedni Alyshon-nal, és, hogy tartsam a szavam engednem kellett Aly unszolásának és velük kell mennem egy állítólagos fergeteges bulira. Majd meglátjuk mi fog kisülni belőle.

Átvonszoltam magam a fürdőszobába és beálltam a forró víz alá, ami először égette a testemet, de mihelyst megszoktam már élveztem. Hajat mostam az eper illatú samponommal, amit imádok és gyorsan be tusfürdőztem magam. Jól esően folytattam magamra a további vizet, és engedtem, hogy leöblítse rólam a habot. Mosolyogva szálltam ki a zuhany alól, magam köré tekertem egy puha törölközőt és beálltam a tükör elé. Gyorsan fogat mostam, majd megszárítottam a hajamat. Visszamentem a szobámba, és levágtam magam az ágyra. Kedvet kaptam egy kis csajos programhoz. Előhúztam az ágyam alól egy kis fekete dobozt, felraktam magam mellé az ágyra és felnyitottam a tetejét. A sok száz körömlakk között elkezdtem turkálni, és meg találtam egy átlátszó lapos dobozt. Csillogó szemekkel kinyitottam és végig húztam az ujjaimat az öntapadós műkörmökön. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy melyiket válasszam, ezért sokáig vacilláltam, de végül is egy egyszerű tűzpirosra esett a választásom. Ez pont menni fog, ahhoz a ruhához, amit ma este tervezek felvenni.  Elkezdtem egyenként felragasztani, és eleinte ügyetlen voltam, de a végére belejöttem. Büszkén tanulmányoztam a munkámat, amikor meghallottam, hogy csengetnek. Idegesen végig pillantottam magamon, még mindig csak a törölköző volt rajtam, ezért azt gyorsan ledobtam, belebújtam egy fekete fehérnemű szettbe, majd a köntösömbe és rohantam is le ajtót nyitni. Viszont az ajtóban nem csak Alyshon állt, hanem Will is.
- Hát te? – néztem rá kérdőn. – Nem úgy volt, hogy csak később jössz? – kérdeztem zavartan, miközben arrébb álltam, hogy be tudjanak jönni.
- Én is örülök, hogy látlak. – nevetett fel, miközben nyomott az arcomra egy puszit. Kibújtak a kabátjukból, a cipőikből és egyenesen a szobámba mentek.
- Uh… Rose. – nézett rám csillogó szemekkel Alyshon. – Mibe fogsz jönni? – a hangjából tényleg igazi kíváncsiságot véltem felfedezni.
- Ruhába. – vágtam rá kapásból, de a szemem sarkából láttam, ahogy Will rosszallóan csóválja a fejét, ezért gyorsan helyesbítettem. – Illetve, akarom mondani, hogy egy szép ruhába.
- Megmutatod? – nézett izgatottan.
- Majd, ha felvettem láthatod. – bólintottam, és kipréseltem magamból egy mosolyt.

A ruhák már rajtunk, a cipők a lábunkon, táskába minden kellék és a sminkünk tökéletes. A fürdőszobában álltam Alyshon-nal, az utolsó simításokat végeztem a sminkünkön. Meglepő módon, ahogy átvonultunk a fürdőmbe egy teljesen más arcot vett fel, és most nem olyan volt, mint általában. Nem volt elviselhetetlen. Egy szép fekete mini ruhába bújt a ma este tiszteletére, és az én közreműködésemnek köszönhetően szép füstös szemei lettek. A cipőjét pedig nagyon imádom, mert a kecses lábait egy fekete, bőr platform magas sarkúba bújtatta. Szőke fürtjeit feltűzte pár hullámcsattal, és, ahogy végig pillantottam rajta, az a gondolat fészkelt az agyamba, hogy Will és Alyshon tökéletes pár. És jobb lányt el sem képzelhetnék a legjobb barátomnak.
- Gyere, csináljunk egy képet. – megragadtam a karját és a tükör elé húztam. Felvettem a telefonomat, beálltunk a tükör elé és már fotóztam is. A körmeim tökéletes összhangban voltak a ruhámmal. Pánt nélküli, a dekoltázsomnál szív formájú, vörös ruha, ami a térdem fölé ér. A hajamat kibontva hagytam, hullámosan omlott a hátamra. Belebújtam egy fekete magas sarkúba így kb. olyan magas voltam, mint Alyshon. A szememet kihúztam, alul felül szemceruza, vízálló szempilla spirál, és az ajkaim tűzpiros rúzst kaptak. Mindketten szélesen mosolyogva nézünk a telefon kamerájába, aminek köszönhetően remek kép készült, amit már azonnal posztoltam is Twitterre.
- Lányok. – kopogott WIll türelmetlenül a fürdőszobaajtón. – Soha nem fogunk odaérni.
- Mindjárt. – kiabált ki Alyshon. Felkapta a táskáját, és az ajtót feltépve már rohant is Will karjaiba.

9. Te ezt egy viccnek fogod fel!

Csalódtam. És csak, azért hoztam részt, mert karácsony van. Boldog ünnepeket nektek! Jó olvasást!

r.

Nem szeretek érezni. Nem szeretem tudni, hogy a döntéseimnek súlya és következménye van. Nem akarok tudomást szerezni arról, hogy miket tettem, amiket nem volt szabad. De legfőképpen arról nem akarok tudomást venni, ami hajnalban történt. Lehunytam a szemeimet és imádkoztam egy szebb holnapért. A csukott szememen keresztül kigördült egy könnycseppem. Engedtem, hogy végig szántsa az arcomat és, hogy elhalljon az ajkaimon. – Én nem ilyen vagyok. – suttogtam magamnak. De tisztában voltam azzal, hogy csak el akarom saját magammal hitetni. Újra kinyitottam a szemeimet, de az emlék, úgy csúszott az elmémbe, hogy észre sem vettem, csak az erejét, amikor már letaglózott és ott volt előttem.

- Apa, miért van ilyen hideg? – kérdeztem a hóban játszva. A magas, mosolygós ember, édesen nézett le rám, majd leguggolt és a karjaiba vett. Védelmezően lesöpörte rólam a havat, magához ölelt és nyomott egy hatalmas puszit a homlokomra.
- Azért kincsem, mert tél van. A tél pedig már csak ilyen hideg. – magyarázta kedvesen. Lekéredzkedtem a kezéből és nevetve arrébb szaladtam. Apa besétált a házba, ahol anya dolgozott az üvegajtó mögött, így tökéletes rá látásom volt rájuk. Integettem nekik, de nem figyeltek. A kicsi kezemmel, csináltam egy hógolyót és elkezdtem gurítani a hóban, ami egyre nagyobb és nagyobb lett.
- Nééézd Apa! – kiáltottam, ahogy már nem bírtam tovább gurítani a hóember alját. De Apa nem figyelt, anyával beszélgetett. – Apa! – kiáltottam újra. Ahogy meghallotta a hangomat, mosolyt varázsolva az arcára, felém fordult és kijött hozzám.
- Mit műveltél, Hope? – nézett rám kíváncsian. A nagy hólabdámra mutattam, de nem érdekelte. Leguggolt hozzám, szorosan átölelt és a fülembe suttogott: ’Örökké szeretni foglak.’ 

A szemeimből némán folytak a könnyeim. – Hiányzol… - suttogtam az ég felé fordítva a fejemet. – Vajon az a kislány, aki voltam, most büszke lenne rám? – hangosan feltettem magamnak a kérdést, és nem foglalkoztam vele, hogy valószínűleg nem normálisnak néznek. Felnevettem a magam bizarr kis poénján, és megválaszoltam a saját kérdésemet. – Nem. – vettem egy mély levegőt és engedtem, hogy egy kisebb széllökés visszarepítsen a jelenbe, és arra gondoljak, amire jelen pillanatban koncentrálnom kell. Sóhajtva lenéztem a kezeimre. Az a kislány, nem lenne rám büszke, mert az a kislány nem tett volna ilyet. Az a kislány, nem adta volna oda a szüzességét, egyik pillanatról a másikra a legjobb barátjának, csak azért, mert többet ivott a kelleténél. És az a kislány, soha nem beszélt volna így az anyjával, hiába érezte úgy, akkor, hogy neki van igaza. Mert az a kislány tiszta volt, boldog és tudta mi a helyes. Azt a kislányt, még nem irányították az érzései, nem volt hangulatfüggő és legfőképpen, nem volt rossz. Annak a kislánynak, még nem volt beszennyezve a lelke a világ összes mocskával.

Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy egyedül sétáltam a kihalt utakon, de New York sosem alszik. És mégis úgy éreztem, ebben a hatalmas, emberektől nyüzsgő városban, hogy egyedül vagyok. Szombat van, mindenfele partikra induló embereket látni, vagy más programra induló, érkező arcokat. Mind idegen volt. Bekanyarodtam az ismerős utcába, és a ház elé érve felsétáltam a bejárati ajtóig. Lassan, hezitálva nyomtam meg a csengőt, miközben neki dőltem az ajtófélfának, és vártam. Pár másodperc múlva már nyílt is az ajtó, és Will állt előttem teljes életnagyságban. A szeme igazi kíváncsiságot és meglepődöttséget tükrözött.
- Azt hiszem beszélnünk, kéne. – suttogtam egy fáradt mosoly kíséretében. Idegesen végig pillantott rajtam, majd biccentett az emelet irányába. Készségesen beléptem, kibújtam a kabátomtól, a cipőmből, és az utamat Will szobája felé vettem. Hallottam, ahogy csukódik mögötte a szobaajtó, de még nem akartam megfordulni. A szoba ugyanúgy nézett ki, mint ahogy legutóbb láttam. Annyi változtatással, hogy most a laptop be volt kapcsolva, a Twitter pedig kezdett túl pörögni. A földön még több film volt szétdobálva, mint eddig. Gondolkodás nélkül leültem a földre és a filmek hátulját kezdtem böngészni. Nem akartam foglalkozni Will vizslató pillantásaival, de amikor már végleg megunta, hogy nem szólalok meg, visszaült a gépéhez és felvette a ritmust a pörgő közösségikkel. 

Fogalmam sincsen mennyi idő telt el, fogalmam sincs, mennyi időt ültünk mozdulatlanul, a csend pedig nem volt zavaró köztünk. Még is megszóltam. Pillantásom végig kúszott a szobán. A halványkék falak most ridegnek tűntek, a posztereken a szemek mintha mind engem néztek volna.
- És… hogy vagy? – félve néztem fel rá. Egy pillanatra mintha megmerevedett volna, aztán kifújta a bent tartott levegőjét, és mosolyogva rám nézett.
- Remekül. – felém fordult a forgószékével, a térdére könyökölt és a tenyerébe támasztotta az állát. – És te hogy vagy?
- Pompásan. – préseltem ki magamból nehezen ezt az egyetlen szót. Pár percig csendben néztük egymást, majd összerezzentem, amikor Will hangosan kezdett el nevetni. Csak spontán el kezdett kacagni, de úgy isten igazából. Értetlenül bámultam rá, miközben felálltam és elé léptem. Hirtelen abba hagyta a nevetést és komoly arccal nézett rám. – Úgy fogunk tenni, mintha nem történt volna semmi? – suttogtam olyan halkan, hogy nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán hallotta-e.
- Miért, mit szeretnél tenni? – mosolygott.
- Te ezt egy viccnek fogod fel. – csattantam fel. Az idegeim egy cérnaszálból vannak, és ez a cérnaszál, már megfoszlott, megviselt, és épp, hogy csak a szentlélek tartja egyben.
- Dehogyis. – nevetett fel újra.
- És… akkor most mi lesz? – ujjaimmal végig szántottam a hajamban.
- Mi lenne? – tárta szét a kezeit. Felállt a székből és elindult felém, de abban a pillanatban nyílt a szobája ajtaja és Alyshon nézett ránk hatalmas szemekkel és mosolygó szájjal.
- Will. – énekelte magas hangján. A karjaiba vetette magát, és ügyet sem vetve rám, a szájára tapadt. Na, ez itt és most lett nekem sokk. Úgy éreztem a térdeim mindjárt felmondják a szolgálatot, a szemeim a sztrájkot és az ajkaim a visszatartott szavak ki nem mondását. Köszönés nélkül kirohantam a szobából, le a lépcsőn. Felkaptam a kabátomat, a cipőmet és már ott sem voltam. Csak a szobámban álltam meg. Magamra zártam az ajtót, és a földre rogyva újra sírásba kezdtem. A cigaretta és az alkohol szag még mindig elárasztotta a szobát. Úgy éreztem megfojt. Muszáj voltam erőt venni magamon, felállni és kinyitni az ablakokat. A hideg gyorsan kúszott be az ablakon és elárasztotta a szobát friss levegővel, amiért hálás voltam neki. És megtöltötte a tudatomat új gondolatokkal. A kitárt ablakban állva, a könnycseppek még mindig szántották az arcomat, de egy hatalmas levegővétellel valami új elhatározás kezdett bennem életre kelni.

8. Ez őrület!

Megmondom őszintén, kicsit csalódott vagyok. Nem azt mondom, hogy kitörő lelkesedést vártam, na de a semminél többet. Tudjátok rosszul esik, hogy látom nézitek a blogot, minden résznél van nézettség, de egy szót sem tudtok nekem hagyni. És nem azért kellene az a nyavalyás komment, hogy hűű de sok legyen, csak hogy kapjak valamiféle  visszajelzést a részekről. De még csak annyit sem írtok, hogy kukk. Ha nem írtok, nem fogom tudni, hogy jó-e. Lányok, egy kis életet, ha kérhetném. Nem kell nekem novellát írnotok. Elég annyi is, hogy tetszett, vagy nem. És igen, most haragszom, ezért a következő részt, akkor fogom hozni, ha legalább öt ember ír nekem, legalább egy ipszilont.. Csak tőletek függ. 
Jó olvasást!

r.

Lassan nyitottam ki a szememet és az első, amit megláttam az üres plafonom volt. Ahogy megmozdultam, a fejfájás azonnal a hatalmába kerített. Fájt a testem, és nehezemre esett mozogni. Óvatosan felültem, de a látvány, ami a szemem elé tárult elborzasztott. Üres alkoholos üvegek a földön, ruhák szétdobálva és rettenetesen büdös cigaretta szag áradt mindenből. A takaró félig lecsúszott a lábamról és szabadon engedte láttatni a csupasz testemet. Nehezen felkeltem az ágyból, és a szobám sarkában lévő tükörhöz sétáltam. Meztelenül álltam a tükör előtt és csak bámultam magamat. Úgy éreztem mindjárt összeesem. Végig simítottam a jobb kezemmel a balon, és megakadtak az ujjaim a vállamon. Ahogy hozzáértem a kulcscsontomhoz az egész tegnap este az eszembe jutott. A tegnap éjszaka történtek letaglóztak és a hatalmába kerítettek. - Mit tettem? – suttogtam elszörnyülködve. A könnyem kicsordult a szememből és végig szántotta az arcomat. Megfordultam, az ágyra néztem. Üres volt. Nem feküdt ott senki. Senki…

A könnyeimmel küszködve kirohantam a szobámból egyenesen a fürdőbe. Bezárkóztam és azonnal a tus alá álltam. Úgy éreztem tiszta mocsok vagyok. Azt hiszem több mint fél órán keresztül álltam a víz alatt, de mégsem éreztem magam tisztának. A víz alól kimászva, egy törölközőbe csavarva rohantam vissza a szobába. Felvettem egy elnyűtt melegítőt és egy kinyúlt pólót. Lassan az ajtóhoz sétáltam, elfordítottam a kulcsot, és egyszerűen már nem bírtam tovább. Az emlékek, előtörtek, a tettek – amiket tegnap este átéltem – előbukkantak és nem hagytak megnyugvást. Megfordulva az ajtónak dőltem és sírva csúsztam le rajta. Annyi erőm sem volt, hogy átöleljem magam. Nem tudom mennyi időmbe tellett, de valahogy eljutottam az ágyamhoz. Bemásztam,és magamhoz húztam a telefonomat. Nem jött semmim. Sem egy SMS, sem egy nem fogadott hívás. Semmi. Eldobtam az ágy végébe a telefont, beletemettem az arcomat a tenyerembe, majd szinte egyenként téptem ki a hajszálaimat.

Az őrület határán álltam, amikor úgy döntöttem nekem el kell mennem otthonról. Úgy, ahogy voltam a szakadt, és bő ruháimban, felálltam az ágyamról és mindent magam mögött hagyva lementem a földszintre. Hatalmas meglepetésemre, anya ott ült a konyhában és lenézően nézett rám, amikor meglátott. Szégyenkezve végig nézett rajtam, és egy undorodó mosollyal bele ivott a kávéjába.
- Még reggel elment. – vetette oda gúnyosan. Nem válaszoltam, csak kivettem egy poharat a szekrényből és töltöttem bele vizet. Háttal álltam neki, de nem hagyott békén, belém rúgott még párszor. – Legközelebb, ha megkérhetném ne legyetek ennyire hangosak, mert van, aki pihenni is szeretne. Gondolom, ezt nehéz megérteni nektek, fiataloknak. Csak gondoltam szólok, hogy az élet nem ebből áll. És nem hinném, hogy valaha is arra neveltelek volna, hogy illuminált állapotban gyere haza a legjobb barátoddal és utána… - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Közbe vágtam. A mosogatóba hajítottam a poharat, ami a nagy ütés következtétől összetört, de ez izgatott most engem a legkevésbé. Dühös tekintettel fordultam hátra és néztem bele a zöld szempárba, ami semmi megbánást nem tanúsított.
- Soha nem neveltél! TE soha nem tanítottál nekem semmit! Soha nem foglalkoztál velem! Mindent apának köszönhetek. MINDENT! – ordítottam torkom szakadtából. – Semmi közöd hozzám! Főleg nem, ahhoz, amit tettem! – az ujjamat felemelve néztem rá, és úgy éreztem szét szakadok. – Nem ítélhetsz el olyanért, amit nem tudod, hogy miért tettem. Mert semmi közöd hozzá!
- Befejezted? – felvonta fél szemöldökét, és gúnyosan nézett rám. A lehető legnyugodtabb mozdulattal lerakta a kezében tartott csészét, de közben végig engem bámult. – Apádat ne merd a szádra venni, mert nem érdemled meg. – közölte szárazon, majd a szája egy vonallá préselődött, a szeme megkeményedett. – Ha azt gondolod, hogy a hallottakon majd elgondolkozok, hát nagyon tévedsz! Te engem nem oktathatsz ki, mert még kislány vagy ahhoz, hogy jól meg tudj ítélni dolgokat. Ha pedig azt hiszed, hogy most megbántottál… - felnevetett. – Hát drága Rosalie, akkor nem ismersz. – egyszerűen nem bírtam már tovább hallgatni. A megaláztatástól végig sértve, kimentem a konyhából, felkaptam a kabátomat, beleléptem egy magas szárú cipőbe és már otthon sem voltam. A könnyeim szúrták a szemem, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Még nem.

Céltalanul bóklásztam a városban, és mivel New York hatalmas, elég messze elmentem ahhoz, hogy elég távol érezhessem magam mindentől. Igaz, hogy céltalanul, de a tudatalattim egy rég látott kedvenc helyemhez vezetett, ahol már vagy ezer éve nem jártam. A Central Park sosem üres teljesen. Így most sem lepődtem meg azon, hogy mindenfele emberekbe botlottam. Kerestem egy csendesebb helyet és egy üres padot. Ami kicsit távolabb van a fényektől, az emberektől és az érzéseimtől. A padról leseperve a havat, leültem annak dacára, hogy hamar fel tudok fázni. Nem érdekelt. Nagy csend uralkodott a park területén, senki nem akarta megzavarni ezt a csendet, ezért mindenki halk volt. Csak az emberek léptei hallatszottak, ahogy a lábnyomokat hagynak a frissen leesett havon és néhány hangosabb mondatfoszlány. A távolban kiszúrtam magamnak egy fát, amit bámultam, miközben a gondolataim ide-oda cikáztak a fejemben. Nem akartam gondolkodni, de tudtam, hogy ez lehetetlen, és, hogy egyszer úgy is helyre kell raknom magamban a dolgokat, így akár milyen fájdalmas is volt, muszáj voltam elő hívni az emlékeket, amiket a mai nap és a tegnapi nap során szereztem.