8. Ez őrület!

Megmondom őszintén, kicsit csalódott vagyok. Nem azt mondom, hogy kitörő lelkesedést vártam, na de a semminél többet. Tudjátok rosszul esik, hogy látom nézitek a blogot, minden résznél van nézettség, de egy szót sem tudtok nekem hagyni. És nem azért kellene az a nyavalyás komment, hogy hűű de sok legyen, csak hogy kapjak valamiféle  visszajelzést a részekről. De még csak annyit sem írtok, hogy kukk. Ha nem írtok, nem fogom tudni, hogy jó-e. Lányok, egy kis életet, ha kérhetném. Nem kell nekem novellát írnotok. Elég annyi is, hogy tetszett, vagy nem. És igen, most haragszom, ezért a következő részt, akkor fogom hozni, ha legalább öt ember ír nekem, legalább egy ipszilont.. Csak tőletek függ. 
Jó olvasást!

r.

Lassan nyitottam ki a szememet és az első, amit megláttam az üres plafonom volt. Ahogy megmozdultam, a fejfájás azonnal a hatalmába kerített. Fájt a testem, és nehezemre esett mozogni. Óvatosan felültem, de a látvány, ami a szemem elé tárult elborzasztott. Üres alkoholos üvegek a földön, ruhák szétdobálva és rettenetesen büdös cigaretta szag áradt mindenből. A takaró félig lecsúszott a lábamról és szabadon engedte láttatni a csupasz testemet. Nehezen felkeltem az ágyból, és a szobám sarkában lévő tükörhöz sétáltam. Meztelenül álltam a tükör előtt és csak bámultam magamat. Úgy éreztem mindjárt összeesem. Végig simítottam a jobb kezemmel a balon, és megakadtak az ujjaim a vállamon. Ahogy hozzáértem a kulcscsontomhoz az egész tegnap este az eszembe jutott. A tegnap éjszaka történtek letaglóztak és a hatalmába kerítettek. - Mit tettem? – suttogtam elszörnyülködve. A könnyem kicsordult a szememből és végig szántotta az arcomat. Megfordultam, az ágyra néztem. Üres volt. Nem feküdt ott senki. Senki…

A könnyeimmel küszködve kirohantam a szobámból egyenesen a fürdőbe. Bezárkóztam és azonnal a tus alá álltam. Úgy éreztem tiszta mocsok vagyok. Azt hiszem több mint fél órán keresztül álltam a víz alatt, de mégsem éreztem magam tisztának. A víz alól kimászva, egy törölközőbe csavarva rohantam vissza a szobába. Felvettem egy elnyűtt melegítőt és egy kinyúlt pólót. Lassan az ajtóhoz sétáltam, elfordítottam a kulcsot, és egyszerűen már nem bírtam tovább. Az emlékek, előtörtek, a tettek – amiket tegnap este átéltem – előbukkantak és nem hagytak megnyugvást. Megfordulva az ajtónak dőltem és sírva csúsztam le rajta. Annyi erőm sem volt, hogy átöleljem magam. Nem tudom mennyi időmbe tellett, de valahogy eljutottam az ágyamhoz. Bemásztam,és magamhoz húztam a telefonomat. Nem jött semmim. Sem egy SMS, sem egy nem fogadott hívás. Semmi. Eldobtam az ágy végébe a telefont, beletemettem az arcomat a tenyerembe, majd szinte egyenként téptem ki a hajszálaimat.

Az őrület határán álltam, amikor úgy döntöttem nekem el kell mennem otthonról. Úgy, ahogy voltam a szakadt, és bő ruháimban, felálltam az ágyamról és mindent magam mögött hagyva lementem a földszintre. Hatalmas meglepetésemre, anya ott ült a konyhában és lenézően nézett rám, amikor meglátott. Szégyenkezve végig nézett rajtam, és egy undorodó mosollyal bele ivott a kávéjába.
- Még reggel elment. – vetette oda gúnyosan. Nem válaszoltam, csak kivettem egy poharat a szekrényből és töltöttem bele vizet. Háttal álltam neki, de nem hagyott békén, belém rúgott még párszor. – Legközelebb, ha megkérhetném ne legyetek ennyire hangosak, mert van, aki pihenni is szeretne. Gondolom, ezt nehéz megérteni nektek, fiataloknak. Csak gondoltam szólok, hogy az élet nem ebből áll. És nem hinném, hogy valaha is arra neveltelek volna, hogy illuminált állapotban gyere haza a legjobb barátoddal és utána… - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Közbe vágtam. A mosogatóba hajítottam a poharat, ami a nagy ütés következtétől összetört, de ez izgatott most engem a legkevésbé. Dühös tekintettel fordultam hátra és néztem bele a zöld szempárba, ami semmi megbánást nem tanúsított.
- Soha nem neveltél! TE soha nem tanítottál nekem semmit! Soha nem foglalkoztál velem! Mindent apának köszönhetek. MINDENT! – ordítottam torkom szakadtából. – Semmi közöd hozzám! Főleg nem, ahhoz, amit tettem! – az ujjamat felemelve néztem rá, és úgy éreztem szét szakadok. – Nem ítélhetsz el olyanért, amit nem tudod, hogy miért tettem. Mert semmi közöd hozzá!
- Befejezted? – felvonta fél szemöldökét, és gúnyosan nézett rám. A lehető legnyugodtabb mozdulattal lerakta a kezében tartott csészét, de közben végig engem bámult. – Apádat ne merd a szádra venni, mert nem érdemled meg. – közölte szárazon, majd a szája egy vonallá préselődött, a szeme megkeményedett. – Ha azt gondolod, hogy a hallottakon majd elgondolkozok, hát nagyon tévedsz! Te engem nem oktathatsz ki, mert még kislány vagy ahhoz, hogy jól meg tudj ítélni dolgokat. Ha pedig azt hiszed, hogy most megbántottál… - felnevetett. – Hát drága Rosalie, akkor nem ismersz. – egyszerűen nem bírtam már tovább hallgatni. A megaláztatástól végig sértve, kimentem a konyhából, felkaptam a kabátomat, beleléptem egy magas szárú cipőbe és már otthon sem voltam. A könnyeim szúrták a szemem, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Még nem.

Céltalanul bóklásztam a városban, és mivel New York hatalmas, elég messze elmentem ahhoz, hogy elég távol érezhessem magam mindentől. Igaz, hogy céltalanul, de a tudatalattim egy rég látott kedvenc helyemhez vezetett, ahol már vagy ezer éve nem jártam. A Central Park sosem üres teljesen. Így most sem lepődtem meg azon, hogy mindenfele emberekbe botlottam. Kerestem egy csendesebb helyet és egy üres padot. Ami kicsit távolabb van a fényektől, az emberektől és az érzéseimtől. A padról leseperve a havat, leültem annak dacára, hogy hamar fel tudok fázni. Nem érdekelt. Nagy csend uralkodott a park területén, senki nem akarta megzavarni ezt a csendet, ezért mindenki halk volt. Csak az emberek léptei hallatszottak, ahogy a lábnyomokat hagynak a frissen leesett havon és néhány hangosabb mondatfoszlány. A távolban kiszúrtam magamnak egy fát, amit bámultam, miközben a gondolataim ide-oda cikáztak a fejemben. Nem akartam gondolkodni, de tudtam, hogy ez lehetetlen, és, hogy egyszer úgy is helyre kell raknom magamban a dolgokat, így akár milyen fájdalmas is volt, muszáj voltam elő hívni az emlékeket, amiket a mai nap és a tegnapi nap során szereztem.