2. Sárgarózsa

 Helló. Meghoztam a következő részt. Egy kis türelmet szeretnék kérni tőletek, mert lehet, hogy az eleje kissé.. unalmas, de nem sokára beindulnak az események. Higgyétek el.;) Jó olvasást.

r. vagy, aki így ismer: Neonkék17.

Beléptünk a kis szobába, ahol – négy - öt év körüli gyerek feküdt. Kíváncsian ránk emelték a tekintetüket és Dr. Smith-re néztek, aki szintén bejött velünk a szobába.
- Gyerekek, be szeretném nektek mutatni Will-t, a fiamat, és a barátnőjét, Rose-t. – intett felénk.
- Csókolom. – köszöntek kórusban megilletődve. Elmosolyodtam és jól szemügyre vettem őket. Az egyik kislány az ágyon szemlélődött, kék szemeivel furcsán nézett ránk. A keze fel volt kötve a nyakába. Egy kisfiúnak a lába volt begipszelve és felkötve az ágy végén. Kissé megnyugodtam és az izgatottságom is csillapodott, hogy a látvány, nem olyan borzasztó, mint amire számítottam.
- Azért vannak itt, mert hoztak nektek valamit. – rántott ki a gondolkodásomból Dr. Smith. Minden gyerek kíváncsian izgett - mozgott az ágyban, de egyikük sem volt elég bátor, hogy megkérdezze, mit hoztunk. Will megbökött, és a gitárom felé intett. Készségesen kivettem a gitáromat a tokból és leültem vele az ágy szélére. A gyerekek, mint akik még nem láttak gitárt, hatalmas, kitágult szemekkel nézték az ujjaimat, ahogy lefogtam az első akkordot. Megbeszéltük Will-el, hogy mese dalokat fogunk játszani nekik, ezért szét gugliztam az agyam és megtanultam egy csomó mese főcímdalát, hogy képben legyek. Will énekelt, - remek hangja van – én pedig gitároztam. Osztatlan sikert arattunk. Végig jártuk az összes kórtermet a gyerekosztályon és mindenhol szórakoztattuk a kicsiket. A nap végére borzasztóan elfáradtam, mind testileg és mind lelkileg. Borzasztó volt látni azt a sok beteg gyereket, ahogy ki sem mozdulhatnak a szobájukból. Néhányuk betegsége… Hazudnék, ha azt mondanám a szobámban az ágyamon ülve, nem ejtettem egy-két könnycseppet. Kedvenc barátom pedig tök lazán kezelte a helyzetet. Ő már nem először járt bent. Minden hétvégén ott van. El sem tudom képzelni, hogy bírja elviselni. Mert nem a látvánnyal van a probléma. Ki lehet bírni azt, hogy nem veszed tudomásul a hegeket az arcokon, a vágásokat, vagy nagyobb problémákat. Hanem azt elviselni, hogy nekik ezzel együtt kell élniük, és van, amelyik gyermeknek nem gyógyítható a betegsége. És akárhogy akarnánk, nekik segíteni nem lehet. A legrosszabb az egészben a tehetetlenség. 

Miután nagyjából összeszedtem magam, úgy döntöttem meglátogatom Apát. Tegnap úgy sem tudtam kimenni. Felvettem egy hatalmas kötött pulcsit, a sálamat és már nem is voltam otthon. Anyának még gyorsan írtam egy sms-t, hogy nem tudom, mikor érek haza, majd elindultam gyalog, a hóesésben, egyedül, a sötét, kihalt utcán. Nem hallgattam zenét, mert tudom, hogy veszélyes és semmi kedvem nem volt az egészhez. A kötött, fehér sapkámat még jobban az arcomba húztam és sietősebben rakosgattam a lábaimat. A temető kihalt volt. Egy ember sem volt kint, ilyen hidegben és sötétben. Az utat a sírig, akár csukott szemmel is megtalálnám, úgy, hogy nem mennék neki semminek. Az út közben vett szál rózsát szorongattam a kezemben, ahogy lépkedtem a sírok mellett és tudtam, hogy mindjárt ott vagyok. Kikerültem egy útban felejtett locsolót és megálltam a sír előtt. Nagyot dobbant a szívem, ahogy megláttam a nevet. Közelebb mentem, lesöpörtem a havat a tetejéről és mosolyogva egy könnycsepp kíséretében végig simítottam rajta.
- Apu. – suttogtam az éjszakában. Végighúztam az ujjamat a nevén: Dr. Derek Rayn. A hiányérzet, ami a szívembe mart, letaglózott. Leültem a sírkőre és adnom kellett magamnak pár percet, míg megnyugszok. – Képzeld. – kezdtem magam összeszedni. - Voltam ma a kórházban. Dr. Smith jól van. Ahogy kivettem a mozdulataiból szomorú és nagyon fáradt. Rengeteget kell dolgoznia, de még hűen tartja magát. A szemében még mindig látom a sajnálatot, mikor rám néz, de már kezdem megszokni. – vontam vállat. – Hiányzol neki. Will-el énekeltünk ma a gyerekeknek. Nagyon jól érezték magukat, ahogy mi is. Apa, én nem tudom, te hogy bírtad elviselni ezeket a beteg gyerekeket. Nem kis erőfeszítésbe telik ugyanúgy rájuk nézni, mint a többi emberre. Büszke vagyok rád. – mosolyogtam el magam. – Remélem te is rám. – a szemeimből újra kigördült egy sós csepp és eláztatta az arcomat. Meg sem próbáltam letörölni csak folytattam tovább a beszámolómat. – A suliban minden szuper, rengetegen szeretnek, jók a jegyeim. Anyu folyamatosan dolgozik. Beletemetkezett a munkába. New York egyik legsikeresebb ügyvédje lett. Rá is büszke vagyok. – húztam egy fájdalmas vigyorra a számat. – Will remekül meg van a barátnőjével. Kedves lány Alyshon, csak olyan fura nekem. És nem tudom, mikor vannak együtt, amikor rengeteg időt tölt a kórházban, velem meg a srácokkal is. Mindegy. – vontam vállat. – Ez nem rám tartozik. Megnőtt a hajam. Már jó hosszú. Leér a derekamig. Lehet már kéne belőle vágatni. – húztam előre egy hajtincsemet és nézegettem, miközben beszéltem. Egyik témáról a másikra ugrottam. – A srácokkal nincsen semmi különös. Összejárunk a haverokkal. Így a középsuli utolsó évében nagyon kell hajtanunk, de azért szoktunk szakítani időt a lazulásra is. Ma este például beülünk a szokásos helyre beszélgetni. – hebegtem össze-vissza a semmiről és mégis mindenről. – Hoztam neked rózsát. Sárgát. A kedvencedet. – néztem a kezemben tartott virágra. – Itt hagyom neked. – néztem fel a sírra. Letettem a rózsát a sír tetejére, majd felálltam. – Jó legyél, holnap majd jövök. – lehajoltam és nyomtam egy puszit a nevére és még mielőtt mentem volna elolvastam a feliratot, amit én választottam. „Míg élek, létezel nekem.” Fájdalmasan mosolyogtam és elindultam, de megtorpantam. – Hiányzol Apa. – fordultam még vissza egy fél percre, majd újra hátat fordítva Apunak elsétáltam.

Szipogva léptem ki a temető kapuján, és magam után behúzva felsikítottam, mikor felnéztem. A szívemhez kaptam a kezemet és próbáltam csillapítani a dobogását, nehogy kiugorjon a helyéről.
- Nagyon megijesztettél. – néztem csúnyán Will szemébe.
- Nem akartalak. – lökte el magát a kerítéstől. Szeme komoly volt, most nem nevetett ki, nem szórakozott rajtam. – Minden oké? – pásztázta csokoládé barna szemeivel az arcomat.
- Persze. – bólintottam mosolyt erőltetve magamra. – Csak régen voltam már kint. – intettem befele a kezemmel.
- Ha szeretnéd, kijöhetek majd veled legközelebb. – ajánlotta fel.
- Áhh. – húztam egy kínos vonalra a számat. – Hagyd csak. – vontam meg a vállamat. – Mehetünk? – tereltem rögtön a témát. Ő pedig nem feszegette, amiért hálás voltam.
- Igen. – bólintott és elindultunk. A hó csendesen szakadt körülöttünk. A csend nem volt kínos, de mégis úgy éreztem meg kell törnöm.
- Mi újság Alyshonnal? – néztem fel rá.
- Mi lenne? – ráncolta a szemöldökét.
- Minden oké?
- Persze. – bólintott.
- Jön ő is? – ugráltam elé és közben a leheletemmel játszottam a mínusz akárhány fokban.
- Nem. – rázta meg a fejét, de a tekintetemet kerülte.
- Miért? – torpantam meg hirtelen, a lendülettől, amitől sétált nekem jött, és hatalmasat estem. Utánam kapott, de már késő volt. Nevetve terültem el a fagyott, havas úton.
- Gyere már, megfázol. – rángatott fel a földről mosolyogva. Kacagva felálltam és megpördültem. – Állj már meg. – fogta meg a könyökömet röhögve és elkezdte leporolni a hátamat. – Olyan béna vagy.
- Kösz. – durciztam be mosolyogva és tovább pörögtem.
- Nagyon jó a kedved. – nézett rajtam végig.
- Igen. – bólintottam egy hatalmasat, de megfogta a kezemet és húzni kezdett.
- Megtudhatnám mitől? – sandított rám féloldalasan.
- Csak úgy. – vonogattam a vállamat.
- Hát jó. Amúgy valami családi programon van, azért nem tud jönni. – magyarázta el fél vállról, az előbbi kérdésemet.
- Oké. – nem firtattam tovább, csak bólintottam, majd másról kezdtünk beszélgetni és lassan oda is értünk, ahol a többiek már vártak ránk.